Minden kultúrának megvan a maga hiedelemrendszere, amely szerint a gyerekeket nevelik: Japánban például akár kiskamaszkorig is együtt alszanak a szülők a gyerekekkel, és a természeti népeknél sem csinálnak ebből különösebb problémát. Nincs általános recept, de ha a gyermekeinket egészséges felnőtt életre és párkapcsolatra akarjuk nevelni, akkor a mi felelős szülői döntésünkön múlik, hol húzzuk meg a határokat.
A mi kultúránkban nincs elfogadott szabály az együttalvásra, minden szülő mással magyarázza, hogy ő miért, vagy miért nem alszik együtt a gyermekével. Egyes házaspárok már a baba születése előtt elhatározzák, hogy a kicsinek külön ágya és szobája lesz, míg mások úgy vélik, a kisgyerekben jelentkező félelmekre a legjobb orvosság az együtt alvás akár kamaszkorig.
Sok pszichológus álláspontja szerint nagyon fontos, hogy a kezdetektől kialakuljon egyfajta testi-lelki kötődés gyermek és szülő között, ahogy azonban cseperedik a gyermek, nem árt a testi kötődésen lazítani annak érdekében, hogy a gyermekünk képes legyen tőlünk függetlenül is létezni, önállósodni.
Egy másik aspektusa a kérdéskörnek, hogy a tartós együttalvás miatt egy idő után apa kiszorul a hálószobából, lazul a házaspár közötti intimitás, érzelmileg eltávolodhatnak egymástól.
Sok anya a maximumot akarja nyújtani a gyereknevelésben, százszázalékos anyává válik, szinte elfelejti, hogy feleség is. Aztán belefárad a huszonnégyórás anyaságba és emiatt egy sor fontos dolog – közte az intimitás – teljesen eltűnik a házasságból. A gyerek iránti aggódás, vagy a gyerek elalvási nehézsége mögött a házasélet elutasítása bújik meg.
